Az ír Conor Harringtontól származik e blog fejlécének a képe. A blog féléves fennállása óta nem írtam a Corkban született művészről, aki művészeti egyetemet végzett, aztán graffitizett, manapság pedig a Lazarides Galériában állít ki évről-évre. Nem írtam róla, pedig számomra az egyik legtetszetősebb dolog az, amit csinál. Gyakran a képek makroszerkezeteit sem lehet hirtelen kivenni a festményein, annyira kuszák, annyira kaotikusak: perceptuálisan az absztrakció megelőzné a figurativitást: a foltok csak egy idő eltelte után rendeződnek emberekké, és ez az elcsúszás elképesztő energiát kölcsönöz a képeknek.
Egyszerre használ olajfestéket és festékszórót, rátaggel a képre, majd a kanna aljával szétkeni, amit felfújt. A képeken szimultán alakok, szimultán energiák, szimultán történetek vannak, amelyek versengenek a figyelmünkért, és érvényesülni próbálnak. Azért is különlegesek Conor Harrington képei, mert mindezt anakronisztikus módon 17. századi katonákkal, fregattokkal teszi, amelyek egyszerre élveznek főszerepet a képen, de el is süllyednek a környezetükben. És a környezetük is olyan, mintha kapcsolatban lenne a puskával, a robbanással, a harcokkal, de valahol mégis puszta dekorációként foghatók fel. Sajnos az outdoor munkák letisztultabbak, kevésbé sűrűek, a bentiek jobbak, de a kintiek közül is akad pár elég jó darab.
