A művészeti szervező, szabadúszó, munkájának legalább 20 százalékát non-profit tevékenységekbe ölő Matthew Knight egy nagyon érdekes projektbe vágott bele 2008-ban. A dolog nem látványos, alig kézzelfogható, műfajában nehezen megragadató; mégis minden benne van, ami a városhoz, az emberekhez, a művészethez, az élethez kapcsolódik. A projekt neve The Disposable Memory Project, valami olyasmi, amit úgy lehetne lefordítani, hogy „Eldobható Emlék Projekt”, de ebben az eldobhatóban inkább a „letevés”, az elhagyás, a megszabadulás, a továbbörökítés gesztusa fogalmazódik meg.
Az eldobható emlék projekt lényege ugyanis az, hogy a projekt kitalálói és koordinátorai fényképezőgépeket rejtenek el városokban egy üzenettel, amelyben a kamera használatára, fényképek készítésére, majd továbbadására buzdítják a megtalálót. Az eldobható emlék egy experimentális fényképészeti projekt, amelyben az emberek saját maguk által készített képekkel járulnak hozzá egy folyamat összerakásához. Egy olyan folyamatéhoz, amelyben korábban más, ismeretlen használók történetei bontakoznak ki, amint saját útjukat, saját életüket dokumentálják, és őrzik meg nem csupán a későbbi használók számára, de egy szélesebb közönség számára is, akik egy-egy központba visszaérkezett fényképezőgép múltját megismerik az interneten, a projekt honlapján.
Részlet az egyik gép sorozatából
Az elmúlt években összesen (e sorok írásakor) 427 fényképezőgépet helyeztek el a projekt vezetői. A készülékek összesen több mint 75 országban több mint 800 000 kilométert utaztak (Föld-Hold oda-vissza). A kamerákhoz csatolt üzenetek értelmében a résztvevők képeket készítenek, majd továbbítják a kamerát valaki másnak, akivel új fejezet nyílik a képsorozatok által kialakított történtben. A 427 gép közül már 106-ra ráleltek az emberek; ebből 30 darab került vissza a projekt kurátoraihoz Londonba. Érdekes, hogy 228 kamerára még mindig nem leltek rá. Lehet, hogy minden nap elsétálunk egy mellett?
Részlet az egyik fényképezőgép feltöltött sorozatából
Minden egyes számozott kamera sorsa nyílván van tartva, persze az embereken múlik, hogy tájékoztatják-e a honlapot a felfedezésükről. Egy megtalált kamera esetén be lehet jelenteni a honlapnak a fejleményeket, és az információk hozzáíródnak a gép történetéhez; hol jártak vele az emberek, hány kilométert tettek meg vele, milyen érdekes mozgások köthetők hozzá. Persze, ha az illető úgy gondolja, el is postázhatja a központba a gépet, ezzel is gyarapítva a visszaérkezett, kalandoktól zsúfolt, emlékkel megtelt apparátok táborát. Az ilyenek mindig nagy hírt jelentenek, hiszen feldolgozásukat követően a honlapon is közzétehető tartalmuk, amivel részben beteljesedik a projekt. Érdemes a hírekért követni többek között a projekt twitterét.
Így fest egy szerencsés megtaláló
Természetesen nem csupán az eredmény a fontos a projektben, hanem a részvétel, az aktivitás az, hogy emberek nélkül nem is beszélhetnénk a projekt sikerességéről. A lényeg pont az, hogy nélkülük nem jöhet létre ez a kísérleti fényképészeti program. Csak akkor működik, ha ők maguk aktivizálódnak. Különbség van aközött, hogy életet lehelnek egy gondolatba, és aközött, hogy amint cselekszenek a projekttel kapcsolatban, létre is hozzák azt. Az emberek itt szerzők, akik persze valamilyen utasítás vagy ötlet révén használják a fényképezőgépet, de hajlandók részt venni egy játékban.
Részlet az egyik visszaérkezett gép sorozatából
Az aktivitás szelleme pedig megengedi, hogy mindenki saját maga elindítson egy „disposable kamerát”. Ehhez nem kell semmi különöset csinálni, mint írni a honlap kristálytisztán leírt feltételei szerint, és az emailen érkezett válasz szellemében a környezetünkben is elhelyezni ezt a kis easter egg-et. Kipróbáltam, írtam a megadott címre, az adataimmal, és két nappal később megrkezett a válasz az instrukciókkal. A vállalkozó kedvűeknek csak annyi a feladatuk, hogy vesznek egy kamerát, és egy cetlit mellé csatolnak: „Helló, kösz, hogy megtaláltál. Én egy globális fényképészeti projekt része vagyok. Kérlek látogass el a honlapra, hogy tudathasd a tulajdonosommal a hírt. Készíts pár képet, és add tovább a gépet. Ha végeztél, a honlapon megtudhatod, mi a teendő.” Még kérni kell egy saját kódot a kamerára a honlapon, és ezekkel együtt bárhova elhelyezhetjük a kamerát, ahol jó eséllyel, de persze kis szerencse vagy kutakodás árán, valaki megtalálja.
Tájékozódunk a 24-es gép naplójából a disposablememoryproject.org-on
Részlet...
A honlapon minden pontosan le van írva, itt is lehet megnézni a feltöltött képeket, követni a fényképezőgépek helyzetét (hány napig volt kinél, hány kilométert tett meg hány országot járt meg), bejelenteni a megtaláltat, szurkolni a még meg nem találtaknak. A 367-es számú kamerát például Budapesten adta oda egy Rachel nevű lány pár jófej francia srácnak – olvashatjuk, ha böngészünk a kamerák leírásaiban. Azóta azonban nem voltak fejlemények, úgy tűnik egy-egy sors könnyen elsorvadhat. Itt az ideje tehát, hogy itthon is aktivizálódjunk!
Érdemes megnézni a megtalált képeket; nyaralások, fotók barátokról, gyerekekről, családokról, utcaképek, csendéletek, snapshotok. Nem muszáj egyből történeteket farigcsálnunk; elég, ha látjuk, hogy a másik ember sem annyira más mint mi; hogy lényegében mindenki közel állhat hozzánk, mindenkit meg lehet ismerni. És persze – a projekt is ezt célozza – arról is szó van, hogy érdemes kísérletezni azokkal a módokkal, amikkel időben és térben egymástól távol levő emberek egyáltalán el lesznek gondolhatók egymás mellett. Történelmi tudat (még ha pici is ez a történelem), és egymás elfogadása – ez az a két dolog, amelyet az Eldobható emlék projekt ápol, amellett, hogy érdekes játékra is hív.
Kövesd a StreetArtMagyarult Facebookon, vagy ajánld ismerőseidnek!
