Nele Azevedo 2005 óta vezeti a Minimum Monument elnevezésű projektjét. A brazil művésznő Sao Paulóból származik, és sok más műve mellett, munkásságának egyik legfontosabb részeként készíti el jégből apró, 20 centiméteres szobrait, amelyeket százával installál vállalkozó szellemű járókelők segítségével köztereken. A szobrok félóra elteltével elolvadnak. A gyakran csak „Olvadó emberkék”-nek címkézett installációk eddig Németországban, Brazíliában, Franciaországban, Portugáliában, Olaszországban, Norvégiában kerültek ki a közterekre, leginkább ülő helyzetben, lépcsőkön.
Azevedo, ahogy ezt a projekt neve is sugallja, az emlékművek grandiózusságát provokálja installációjával. A monumentális emlékművek helyett, amelyek az idővel dacolnak, ezúttal efemer, az időnek kiszolgáltatott, törékeny és kicsiny figurákat kapunk. Eleinte egyesével jelentek meg a jég-bábuk a városokban, később százasával, vagy ezres nagyságrendben találkozhattak velük a szerencsés lakosok. „Az emlékek a szobrokról készült fotókba vannak belevésbe, amit bárki megoszthat. Az emlék nincs fenntartva sem a nagy hősök, sem az emlékművek számára. Az egész elveszíti statikusságát, folyékony halmazállapotúvá válik a városi környezetben. A szobrok kis embereket, hétköznapi embereket ábrázolnak” – mondja Azevedo, és ezzel tovább gazdagítja az emlékműről mint olyanról való alternatív, street arthoz kapcsolható gondolkodást.
Bár volt olyan installációja amely egybeesett az ENSZ egyik klímaváltozást tárgyaló konferenciájával, és az installációk alapján kézenfekvő is lenne ezt gondolnunk, Azevedo nem tartja magát környezetvédelmi aktivistának. Ugyanakkor művei felkínálhatják az ilyen jellegű értelmezéseket: „Mint műalkotást, szabadon lehet értelmezni, és jómagam csak örülök, ha műveim olyan gondokra hívják fel a figyelmet, amelyek a Föld jövőjét fenyegetik.” – mondja.
Alan Kaprownak volt régen olvadós installációja, amit aztán valamelyik egyetem hallgatói pár éve újra megcsináltak. Akkor az installáció abból állt, hogy egy óriási jég-fal napok alatt elolvadt. Ezúttal kis emberek, csoportosan elhelyezve, párban vagy egyedül várják, hogy elolvadjanak. Azon túl, hogy érdekes, az is, hogy önkéntes járókelők hordhatják szét a szobrokat, és egészen kis gyerekek csodálkoznak rá az apró emlékművekre, az is érdekes, hogy nincs két ugyanolyan „olvadás”. Minden bábu egyedien olvad, hiába hétköznapiak. Mindenki egyedien ölti magára az amorf, szétcsúszó, végül folyékony halmazállapotba átalakuló formákat.
Ez az egyediség különös történetet kölcsönöz egy-egy szobornak. Érdekes az is, hogy milyen jelleget kap az olvadás több száz szobor esetén, hogy mennyire impresszív képes lenni ez a kollektivitás. Végül, ami még megfogó szerintem, az az a szituáció, hogy ilyen „pusztulás” egyáltalán van. Hogy van hideg és meleg, és, hogy van olyan körülmény, ami diktál a másiknak. Maga az olvadás lehetősége az, ami előkészti a helyet ezeknek az apró drámáknak, és létrehozza az anonim, mégis megismételhetetlen figurák emlékművét.
fotók: dailymail leginkább, interjú részlet: greenmuze.com
Kövesd a StreetArtMagyarult Facebookon, vagy ajánld ismerőseidnek!
