Ez lesz az utolsó bejegyzést a blogon, amit most kevéssel a blog egyéves születésnapja előtt, mai dátummal befejezek.
Sok minden történt ez alatt az egy év alatt, ami után megérett bennem a befejezés gondolata. Sok minden történt a blogban, bloggal, leginkább érdektelenek, vagy nem annyira izgalmasnak tűnő változások. Lényegében ilyennek szántam, azt szerettem volna, ha olyan posztok születnek rajta, mint amilyen születtek. Ugyanakkor sokkal érdekesebb szerintem ez a szakasz az egész street art történetében, és ennek már sokkal nagyobb szerepe van abban, hogy nincsenek perspektívák ebben a blogban, mint bárminek.
Nem akarok beleesni abba a hibába, hogy bármiről nagyszabású kijelentéseket tegyek, de pár dolog megfogalmazódott bennem a street arttal kapcsolatban. Ha nagyvonalakban fel kéne festeni azt az ívet, ami a dolog születésétől a mai állapotokig ér, akkor persze valahol a 70-es évek végénél, 80-as évek elejétől kellene kezdeni, a New York-i graffiti szcénával (lásd: Style Wars, Wild Style filmek) Los Angeles-i muralizmus, de fontos az olyan New York-i figurák életműve, mint Fab 5 Freddy, Keith Haring, Jean Michel Basquiat, akik valamennyire összekötötték a graffiti-kultúrát a Downtown elitebb, avantgárdabb, a magas kultúra áramkörébe jobban bekötött szcénájával, public-köztéri művészet, utcai akciók, aztán 90-es évek punkrock, DIY kultúrája, később az európai kontribúció, a franciák, angolok, Banksy és így tovább - tényleg minden egyéb művészettörténeti-esztétika-történeti-filozófiai- társadalmi előzmények, testvérmozgalmak, rokonítható jelenségek említése nélkül, lebutítobb kronológiában.
Aztán a 2000-es években történt valami, nem titok, hogy a Banksy-jelenség nélkül talán sohasem épült volna ki az a rétegkulturális szféra a maga intézményeivel, sajátos marketingprofiljával, kurátoraival, művészeivel, hírportáljaival, projektjeivel, szerveződéseivel, mint ami most pulzál az egész világon ebben a körben. Egyrészről a nyílvánosság, az internet, a webkettő kellett ehhez, és akkor beindultak az olyan oldalak, mint a WoosterCollective, 9/11 után nem sokkal. Az egészben megvolt az újdonság valamilyen romantikája, könyvek kezdtek el megjelenni ezerszám, kiadványok, fesztiválok szerveződtek, betört a műkereskedelem piacára a street art. 2008-ban kijött a Beautiful Loosers című film, 2010-ben az Exit Through the Gift Shop, Shepard Fairey képe virított a TIME magazin címlapján, őt is egyre több műsorba meghívták, Banksyt Oscarra jelölték, a street art mozgalom, ha mozgalom, vagy micsoda, bekerült a mainstreambe, Banksyt említették a többmilliós nézettségű amerikai esti showkban, előfordult, hogy a Simpsonsban vagy a Family Guyben utaltak egy-egy híres művészre; egyre inkább közös tudás részét képezte az egész, Steve Lazarides, Banksy korábbi menedzsere megnyitotta a Bevery Hillsben a galériáját, Brad Pitt, Jude Law és még ki tudja hány amerikai híresség falán lóg egy-egy Banksy kép.
***
Az internetes portálok egymással versenyeznek, hogy lehetőség szerint minél több projektről készült videót, festést dokumentáló fotót prezentáljanak az erre kiváncsiaknak, tényleg követhetetlenül sok mű születik szerte a világon felkérésre, illegálisan, galériákba, tele van az internet artist statementekkel, az amazon albumokkal, a a TV csatornák rövid dokumentumfilmekkel. A street art marketingfogás lett (ld. Jay-Z könyvének a promócióját), a street art menő lett, a street art életérzés lett, a street art dekor lett, a street art cool lett, de kommersz is, a street art olvasztott tégely lett, ami a berlini falra fújt firka és az óriási épület oldalára készült murált egymás mellé rakta, félretéve több évtizedet és egy óceánt (gyönyörű példa az összesítésre az olyan komplexumok átstreetartolása mint a már blogosított Wynwood Walls Projekt Miamiban) a street art valamilyen Zeitgeist kiéneklése lett.
Nem tudom, hogy ez az elaprózódás, ez a disszeminálló, szétszóró, követhetetlen özön termékenyítette meg bennem a szakítás gondolatát, de mindenesetre jóféle spleen érzés öntött el. A művészeknek is fel kellett készülnie erre a tempóra, és nem egyszer éreztem, hogy a minőség rovására ment ez az állandó izgés-mozgás. Halkan megjegyezném, hogy egyetlen olyan embert ismerek, aki mind a mai napig semmilyen rendezvényre nem megy el, félévente frissíti a honlapját, magának rendezi a kiállításokat, és nem alkot minden felületre, ami szembe jön vele, emellett általában (többé kevésbé) hoz egy színvonalat: Banksy. Bárki, aki valamilyen jót csinál, általában nem azokon a gyűjtőportálokon találkozom vele, hanem a tumblr-ön, vagy egy-egy kortárs művész honlapján, amikor feltünteti public munkásságáról készült fotóit.
A blogon jó ideje nem írtam semmilyen olyan dologról, amivel a streetartnewsban, a juxtapozeban, a nuarton, az invisiblemadevisible-ön, a hookedblogon, a woostercollective-on, a dailydujourban, curatedmagbanmeg még több tucat street artos oldalon lehetett olvasni, inkább a kevésbé ismert művészeket vagy kevésbé bemutatott munkákat próbáltam lehozni. Nem arról van szó, hogy telítődött volna a "piac" (egyébként telítődött), mert sohasem azért írtam blogot, hogy nyissak egy tökéletesen fölösleges csatornát arra, hogy ide ömlesszem, amit már mindenhol el lehet olvasni. Inkább azért jutottam oda, hogy ez az utolsó poszt, mert nem tudok miről írni, és már nem is írnék úgy, ahogy az elején az még ment. Ha kegyetlenül őszinte akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy semelyik látott dolog nem éri meg nekem már, hogy abba fektessem az energiámat, hogy nekiálljak bejegyzést szerkeszteni róla, különben meg nem érdemes tovább folytatni, ezt az érzésemet most oldalakon át tudnám ragozni.
Meg szeretném köszönni mindenkinek, aki olvasta a bejegyzéseket, hogy tetszést nyílvánítttak a Facebookon, tehát elsősorban az olvasóknak, és akik mondták, hogy ez jó. Örülök, hogy az Index hogy többször is nyílvánosságot szerzett egy-egy bejegyzésnek azzal, hogy kirakták a posztot a portálra, nem egóból, hanem mert értelmesnek véltem a tartalmat, és örültem hogy pár őrület mellett ez is kikerült, ugyanígy a blog.hu-nak, a kommentelőknek.
Ez alatt az egy év alatt közel 100 művészről tettem említés kiállítások, könyvek, projektek, videók kapcsán, de jellemző, hogy 1-1 művészre koncentráltam, vagy valmilyen tematikára. Sok kedvenc bejegyzéseim közül jópár olyan volt, ami ismeretlen művészekről szólt (úgy értem nem ismertről, vagy legalábbis a street artot kedvelők nem biztos, hogy ismerték őket: pl. Christian Boltanski, Agnes Denes, Jeppe Hein, Felice Varini, David Shrigley, Pierre Huyghe). Szerettem írni olyan művészekről, akik részben kapcsolhatók csak a street arthoz, mégis úgy éreztem, itt a helyük (néhány fotóművész, vagy Garret Miller, Liu Bolin). Külön szerettem, hogy a Disposable Memory Projectről, a gambiai street artról vagy az Improv Everywhere dolgairól is a blog keretében írhattam, és külön fontosnak éreztem Banksy három versét. Kifejezetten jó volt két rendkívüli installációról írni, a reverse graffitiről, vagy a 2011 TOP 10-ről. Nagyon szívesen mondanék kedvenc bejegyzést ebből az egy évből, de minden poszthoz, többé-kevésbé köt valami, így nehéz igazságot tenni. Ha már ki lehetne emelni egy szűk csoportot, az inkább a számomra kevésbé tetszetős posztok lennének. A blog 90%-a olyan dolgokból áll, amilyenekből szerettem volna, hogy álljon, és amelyekkel elégedett is vagyok.
Nyílván nincs olyan dolog, amit hiányolnék a blogból, különben írnám tovább. Biztos születnek majd jó alkotások, de azokról már nem lehet itt olvasni. Az oldal még elérhető lesz, hisz az volt a lényeg, hogy ezek a dolgok magyarul is elérhetők legyenek. Olvassa, aki akarja. Emailen továbbra is elérhető vagyok, a street arthoz még egy elég nagy projekt fog kötni, illetve ebben reménykedem, amit meg kell csinálni, ez nagyon izgat, viszont időigényes is lesz, ha összejön. Sok más dolog mellett, mint pl. munka, egyetem, más érdeklődés, a blog tehát nem fér bele, és biztosan lezárul.
Még egyszer köszönöm, hogy erre jártatok.
Sokáig gondoltam úgy, hogy Isaac Cordalról nem beszélek a blogban; körül-belül egy időben ismerkedtem meg vele, mint Slinkachu-val, és nem arról volt szó, hogy éppen gyenge utánzatnak tartottam, amiket csinál, vagy olyan kísérletnek, amit fentebb említett kollégája jobban kiteljesített; egyszerűen nem kötött le, nem tudtam vele mit kezdeni nagyon. Ez persze két nagyon különböző dolog, ez a nem tetszés és az értetlenség, de azért mindkettőről szó volt. Most viszont egyszerre sikerült mindkét fenntartásnak elejét venni.
"Az eddigi munkáiban olyan szituációkat formáltam, amelyben kivehetők egyes viselkedési minták. Az installációim valamilyen módon azt a társadalmi rendszert értelmezik, amely körülvesz bennünket… A szobrokkal és az ezekről készült képekkel arra teszek kísérletet, hogy egyes cselekedetünk abszurditását érzékeltessem” – fogalmaz. Itt sikerül a figurákat olyan extrém módon pozicionálni, hogy a kitettségükben önkéntelenül is felvesznek megjelenítendő karaktereket, viselkedésmódokat - ilyen értelemben a Beafourt04-re készített installáció a lehető legkiérleltebb megoldást kínálja erre a problémára.
Pár nappal ezelőtt a két nagy aukciós ház, a Christie’s és a Sotheby’s újra kortárs művészeti árverést rendezett Londonban. Ezek az árverések ilyenkor úgy néznek ki, hogy első nap mindkét ház a legmagasabb árkategóriájú műveket adja el este, a második napon kora délután pedig valamivel „olcsóbb” művek kerülnek kalapács alá. Az angol fővárosban megrendezett aukciók elég sikeresnek mondhatók – a vártnál magasabb bevételre tettek szert mindkét háznál.
A művészeti szervező, szabadúszó, munkájának legalább 20 százalékát non-profit tevékenységekbe ölő Matthew Knight egy nagyon érdekes projektbe vágott bele 2008-ban. A dolog nem látványos, alig kézzelfogható, műfajában nehezen megragadató; mégis minden benne van, ami a városhoz, az emberekhez, a művészethez, az élethez kapcsolódik. A projekt neve The Disposable Memory Project, valami olyasmi, amit úgy lehetne lefordítani, hogy „Eldobható Emlék Projekt”, de ebben az eldobhatóban inkább a „letevés”, az elhagyás, a megszabadulás, a továbbörökítés gesztusa fogalmazódik meg.
Most találkoztam a Juxtapozban Kurt Perschke Red Ball, Piros Labda című projektjével. Az amerikai művész St.Louisban készítette első, négy és fél méter magas piros labdáját. Elmondása szerint egy helyspecifikus installáció létrehozására kérték fel, viszont sokáig vacakolt, hogyan lehetne kihasználni az adott teret. Unalmában és saját szórakoztatására berajzolt egy gömböt a vázlatba. Az ötlet végül annyira megragadta, hogy Barcelonában és Sydneyben is folytatta a piros labdák installálását. A projekt ezzel lényegében megszületett.
