Sokáig gondoltam úgy, hogy Isaac Cordalról nem beszélek a blogban; körül-belül egy időben ismerkedtem meg vele, mint Slinkachu-val, és nem arról volt szó, hogy éppen gyenge utánzatnak tartottam, amiket csinál, vagy olyan kísérletnek, amit fentebb említett kollégája jobban kiteljesített; egyszerűen nem kötött le, nem tudtam vele mit kezdeni nagyon. Ez persze két nagyon különböző dolog, ez a nem tetszés és az értetlenség, de azért mindkettőről szó volt. Most viszont egyszerre sikerült mindkét fenntartásnak elejét venni.
Már egyszer ott voltam, hogy szentelek egy bejegyzést Cordalnak, ez pedig az a momentum volt, amikor kijött a könyve, a Cement Eclipses, amelyben sajátos, cementből készült apró méretű embereket megörökítő installációit mutatja be. Cordal ugyanis cementben nyomul már több éve, és ő is miniatürizál; bábui azonban kevésbé kidolgozottak, inkább melankolikusabbak, karakter-nélküliek, szürkék, és rengetegszer vízben tűnnek fel/el.
Egy korábbi munka
Na és mikor a napokban megláttam, hogy Cordal a Beaufort04-en, egy kortárs művészeti fesztiválon jó nagy részt vállal tengerparti installációjával, nem halogathattam ezt a bejegyzést. Az áprilistól szeptember végéig látható public kiállítás a belga-francia határ közelében, 30 helyszínen, végig a flamand tengerparton. Többek között Janis Kounellis, Bernar Venet, és a nemrégen blogosított Jeppe Hein alkotása is látható, de rengeteg más érdekes köztéri installáció is. Cordal alkotása a Klímaváltozásra várva címet viseli, egy De Panne nevű kisebb város partjánál készült. Az installáció, amelyen a Cordal két hónapig dolgozott, a tőle megszokott módon víz-kontextusba helyezett, szürke, depresszív cementfigurákból áll. Mindegyik figura a maga módján várja a klímaváltozást.
Itt megvan, ami eddig hiányzott Cordálnál, és nem veszett el, ami eddig megvolt; grandiózusabb az egész; nem pocsolyákba, hanem egyenesen óceánba züllenek bele a szobrok, tucatjával jelennek meg, és ebben a kollektivitásukban van valami erő, amit a cement már eleve kell, hogy feltételezzen. Ugyanakkor marad minden a régiben, ami pl. az efemerséget, az installáció sebezhetőségét, átmenetiségét, vagy az alakokra értett kis dimenziókat, és az ezzel együtt járó neurotikusságot, fenyegetettséget illeti, sőt a klímaváltozás témával láthatóan telibetalálta eddigi célkitűzéseit. Korábban ugyanis ezt mondta munkáiról:
"Az eddigi munkáiban olyan szituációkat formáltam, amelyben kivehetők egyes viselkedési minták. Az installációim valamilyen módon azt a társadalmi rendszert értelmezik, amely körülvesz bennünket… A szobrokkal és az ezekről készült képekkel arra teszek kísérletet, hogy egyes cselekedetünk abszurditását érzékeltessem” – fogalmaz. Itt sikerül a figurákat olyan extrém módon pozicionálni, hogy a kitettségükben önkéntelenül is felvesznek megjelenítendő karaktereket, viselkedésmódokat - ilyen értelemben a Beafourt04-re készített installáció a lehető legkiérleltebb megoldást kínálja erre a problémára.
A klímaváltozást váró szobrok egyedisége, és vak, mozdulatlan kollektivitásukban szerzett (és cementből is fakadó) esendőségük készíti elő az egész installáció hatásosságát, és még itt van ez a rendkívül érdekes környezet, a jó fotók, az egész impresszió, amit a szobor-sereg kelt. Cordal, bár egyetemi-képzőművészeti backgroundból jött, street artba öli jó idejét, talán a „fesztivál” legjobb műalkotását hozta létre.
Kövesd a StreetArtMagyarult Facebook-on, vagy ajánld ismerőseidnek!
