Street Art Magyarul

A ’80-as évek fenoménja, Keith Haring több murált is festett világszerte, egyedi, emblematikus stílusában. A School of Visual  Arts-on végzett Haring a 1980-as évek New York Downtown berkeiben nyomult, Kenny Scharffal, Madonnával, Yoko Onoval, Jean Michel Basquiat-val, Andy Warhollal. Megismerkedett a hip-hop-graffiti kultúrával, Fab 5 Freddyékkel, és elkezdett krétával alkotni a metró aluljárókban. Befutott művészként, továbbra is elkötelezett híve maradt a public art-nak, a street art-nak, és bárhol nyílt kiállítása a világban, ragaszkodott hozzá, hogy kültéri művet is készíthessen.

Haring Rio de Janeiro-tól kezdve, Nyugat-Európán át Ausztráliáig a világ rengeteg pontján festett murálokat (az egyik leghíresebb a berlini falra készült darab, de egy pisai templom falának kifestése is csak növelte munkásságának extravaganciáját). 1984-ben Melbourne-ben a National Gallery of Victoria (NGV) és az Australian Cenre of Contemporary Art (ACCA) felkérésére festett több murált is. Az egyiket a Collingwood Technical College falára, amely 27 év eltelte után elég rossz állapotban van.

Az NGV és az ACCA szívügyüknek érzik a melbourne-i murál sorsát, és ezért pár nappal ezelőtt nyilvános vita keretében próbálták újra köztudatba hozni Keith Haring első kosaras-daruval készült, táncoló figurákat és egy óriás-hernyót ábrázoló falfestését. A festményt 1996-ban egyszer már helyrehozták. Az akkor csupán 180 dolláros költséggel ellentétben a teljes restauráláshoz jelenleg 22 000 USA dollárra lenne szükség. Bár a festmény tökéletes és teljes helyreállítása még vita tárgyát képezi, abban mindenki egyetért, hogy a festmény stabilizálásra szorul a festék további töredezését és lepattogzását megelőzendő.

A helyi önkormányzat 2004-ben már kijárta az Viktória-állami vezetésnél, hogy a murál a városi örökség része legyen. A nyilvános vitát követően az önkormányzati  képviselők, a művészeti intézmények vezetői, és más érintettek közösen találják ki, mi legyen a murál sorsa. Remélhetőleg megmentik az egyre halványodó festményt az utókor számára, ezzel is részt vállalva az 1990-ben AIDS-ben elhunyt Haring művészi víziójának megőrzésében és továbbadásában.

Amint az utolsó fát is kivágtuk,

és az utolsó folyó is kiszáradt,

rájövünk majd,

hogy a pénz nem ehető,

és hogy az ősi mondások ismételgetésekor

csupán jó nagy seggfejnek tűnik az ember.

Ez volt az utolsó darab a három versike közül, amelyet Banksy a Wall and Piece c. könyvében közölt.

A Columbia Road-on, Londonban, 2004-ben került ki az utcára a felfújt szöveg.

Jenny Holzer neve ismerősen csenghet azoknak, akik a konceptuális művészet vidékére tévedtek valaha is. Bár beltéri munkái, festményei, LED-installációi is elég fontosak, karrierjét is elsősorban a kültéri, public művészettel kezdte. Híres Truisms-projektje rövid aforizma-gyűjtemények kiplakátolásáról szólt a ’70-es évek végén. Ezeket a bölcsességeket padokba is gravírozta, bronz emléktáblákat készített, pólókat, sapkákat; mindegyiken a jellegzetes holzer-i mondatokkal. 1996-tól kezdett bele a Projections „projektbe”, amelyet azóta is csinál. A projekt lényege, hogy épületekre, természeti formákra vetít szövegeket, amelyek legtöbbször mozgó idézetek. Rengeteg nagyváros szolgált már helyszínül a Projections számára.

Nagyon érdekes, hogy hogyan viselkednek a szavak ezeken a felületeken. Holzer nagyon sokszor nem is tudja, hogyan fog tükröződni egy szó az ablakon, a falakon, a vízfelszínen; ez mind egy eldöntetlen játék része. Tetszik, hogy a médium, illetve a vászonként működő terep mennyire fontos hatással van a szavakra, és, hogy a szavak mennyire nyersen képesek hatni. A tipográfia, fekete fotók erre csak rájátszanak; a megörökített mondatok elvileg egy szöveg részei, önmagukban viszont külön varázzsal bírnak. Még több képet a művész honlapján kereshetünk, ahol évre-városra le vannak bontva a vetítések.

Az ír Conor Harringtontól származik e blog fejlécének a képe. A blog féléves fennállása óta nem írtam a Corkban született művészről, aki művészeti egyetemet végzett, aztán graffitizett, manapság pedig a Lazarides Galériában állít ki évről-évre. Nem írtam róla, pedig számomra az egyik legtetszetősebb dolog az, amit csinál. Gyakran a képek makroszerkezeteit sem lehet hirtelen kivenni a festményein, annyira kuszák, annyira kaotikusak: perceptuálisan az absztrakció megelőzné a figurativitást: a foltok csak egy idő eltelte után rendeződnek emberekké, és ez az elcsúszás elképesztő energiát kölcsönöz a képeknek.

Egyszerre használ olajfestéket és festékszórót, rátaggel a képre, majd a kanna aljával szétkeni, amit felfújt. A képeken szimultán alakok, szimultán energiák, szimultán történetek vannak, amelyek versengenek a figyelmünkért, és érvényesülni próbálnak. Azért is különlegesek Conor Harrington képei, mert mindezt anakronisztikus módon 17. századi katonákkal, fregattokkal teszi, amelyek egyszerre élveznek főszerepet a képen, de el is süllyednek a környezetükben. És a környezetük is olyan, mintha kapcsolatban lenne a puskával, a robbanással, a harcokkal, de valahol mégis puszta dekorációként foghatók fel.  Sajnos az outdoor munkák letisztultabbak, kevésbé sűrűek, a bentiek jobbak, de a kintiek közül is akad pár elég jó darab.

Mint ahogy arról korábban már írtam, a történelminek mondható Banksy-Robbo graffiti háború Robbo balesetével (a writer azóta is kómában fekszik) vélhetően lezárult. Egy fejleményt várhattunk még Banksy részéről: esetleg valamilyen formában reagál ellenfelének szomorú helyzetére. Ez megtörtént. 

A londoni Camden Regent's Canal egyik falán 25 évig volt látható King Robbo, legendás angol writer egyik graffitije, mígnem Banksy le nem festette saját fantáziája szerint. Ezután két évig a két fél egymásnak üzengetett ugyanazon a falon. Ezt dolgozta fel a Channel 4 egyórás dokumentumfilmjében, a Graffiti Wars-ban, két hónappal ezelőttMost, hogy Robbo eszméletlenül fekszik a kórházban, Banksy az együttérzés és békülés gesztusaként újrafestette (nagy vonalakban) a régi Robbo graffitit, és hozzárajzolt egy kanna-gyertya képet, amely a virrasztás érzetét keltheti. Az utóbbi évek történéseinek tudatában, a két fél közötti elmérgesedett viszony fényében egészen elképesztő és furcsa gesztus ez; valamilyen szinten Banksy önkritikája talán, amiért London egyik legrégibb, legendás gaffitijét festette le, még ha össze is volt tagelve (annyira nem) - amivel álláspontját és cselekedetét védte.

Ez eredeti Robbo: 

Banksy átfestése:

A legutóbbi Robbo fricska Banksy felé, még a baleset előtt. Ezután Banksy feketével lefestette az egész falat:

És íme Banksy legújabb festése

Nem kellett sokáig győzködnöm magam, hogy ez a kép, amit a tumblr-ön halásztam, szintén megér egy bejegyzést itt a blogon. Pár napja azon gondolkoztam, hogy mégis hogyan lehetne megmondani, hogy valami jó street art alkotás-e, és valami olyasmi válasz jutott az eszembe, hogy sok esetben az a döntő momentum, hogy oda akarok-e menni. Hogy meg akarom-e nézni a helyszínen. Felülni a repülőre, buszra, villamosra, vonatra, és lefotózni saját magam. Találkozni vele, mert szükség van a jelenlétére.

Érdekes módon ez egy ilyen darab, és bár valószínűleg egy tökéletesen eldugott helyen készült, tökéletesen elhanyagolható graffitik és tagek szomszédságában, és látszólag csak egy odamondás, nem is alkotásnak szánták, mégis atmoszférája van. Nem csak arról az abszurditásról van szó, ami csúfot űz az anarchista graffitiből, nem csak erről az iróniáról. Az egésznek olyan varázsa, ami egyedülállóvá teszi, mert teljesen kiszögel a környezetéből, miközben természetesen csak arra épül; az anarchiás graffitit kommentálja. Ez a ráépülés-különállás ellentét olyan erővel hat, ami miatt jelenlétté alakul az egész; olyan jelenlétté, amelyet szeretnék személyesen is érzékelni. Tudom, hogy ez egy nagyon jó street art mű.

Valami ilyesmiért kezdtem el foglalkozni a street art-tal. Mert jók a muralok, jók a 3D-s graffitik, okosak a konceptuálisabb alkotások, humorosak a reklám prankek, élvezzük az indoor alkotásokat a nagy nevektől. Izgalmas a ’80-as évek New York-ja, a ’90-es évek franciái, a 21. századi áttörés, a globalizált urban art, a stencilek, az installációk, a kannával, a poroltóval készült festmények, a felállványozott, több napig készülő alkotások. De akkor jön az ilyen, és elgondolkozom azon, csináltak-e már ennél érzékenyebb és szebb utcai művészetet...ha valódi...

Láttam már olyat, hogy STOP! És alatta: Hammer time! De ez más, ez nem szellemes, ez nem poénos, persze nem is szomorú, nem ezt mondom. Ez valami olyan, ami kinyilatkoztat valamit, és már bele sem megyek az el-nem-rejtettségbe, az aletheia-ba mert lehet, páran megharagszanak, amiért túlkomplikálom. De akit érdekel, üsse fel a wiki-szócikket.

Szóval a dolognak ereje van, először is, hogy leölje a giccset, aztán, hogy teremtsen valami olyat, amiről alig-alig lehet normálisan beszélni már. Olyan helyzetet, belső, egyfelől alig hallható, másfelől tüntetően jelenlevő párbeszédet teremt, olyan sokirányú, összetükrözött dialógust, amitől össze lehet zavarodni. Leginkább levenném azt a táblát, olyan sok. De lehet, csak én vagyok ezzel így.

mobstr, a londoni street artos újabb alkotásokkal örvendeztette meg az utcaművészet iránt érdeklődőket, ezúttal azonban nem minden sikerült úgy, ahogy azt talán szerette volna; kikerült egy elég gyengére sikerült darab is. A másik azonban zseniális.

"Nem kaptak el"

mobstr-ben azt szeretem, hogy veszi a konceptualitással járó akadályokat, és hiába rövid és ütős szövegeket ír, azok nem égnek ki, és nem a rövid szellemi kielégülést célozzák meg a nézőben, hanem hosszabb időre, nagyobb beleélésre tartanak igényt a mi részünkről. Az, hogy „Nem tartóztattak le” magában az eddigi életműben is egy gyengébb darab, s bár valószínűleg még ez nem lenne probléma, de emellett ott van az, hogy tele a padlás olyan művekkel, amelyek a graffiti elkészültének körülményeire, a rendőrségre, az egész kriminálművészetre (ha van ilyen szó) utalnak és reflektálnak. Másrészről tudjuk, hogy a graffiti elkészülési ideje nem haladhatta meg a 20 másodpercet, így még kicsit hazugnak is hat az egész. Ha viszont nem hivalkodásnak vesszük a kijelentést (amit egyébként jól teszünk, hiszen sejthetően nem ez volt a cél végtére), akkor van egy tényleg nagyon-nagyon konceptuális műalkotás, ami már túl sok lehet. Nem rossz ez a mobstr darab annyira; ha először látnék ilyet, biztos rettenetesen lelkesednék érte.

Minden nap festék a falra, a szürkeséget távol tartja

A másik alkotás azonban jól el lett találva. Két részből áll; tipikus mobstr, beállhat a Don’t you hate it és a Deja vu után a sorba. Ironikus, humoros, rejtett, nehezen letapogatható dialógus, amelyben érdekes a rímes mondatra való nyers válasz. Minden nap festék a falra, a szürkeséget távol tartja és Ugyanez igaz itt is – olvasható a másik, szembelévő falon, folytatva a gondolatot. A rövid videóval talán még jobban átjön a dolog, valamennyire helyettesíti a valós élményt.

Ugyanez igaz itt is

Figyelembe véve a sorrendet - elvileg először a bal oldalit látjuk (London), utána a jobboldalit - ideális esetben.

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy Medve

és egy Méhecske, akik egy erdőben éltek,

nagy barátságban. A Méhecske egész nyáron,

reggeltől estig csak dolgozott, és szorgosan gyűjtögette

a nektárt, a Medve azonban csak sütkérezett,

és henyélt a fűben.

Mikor elérkezett a tél, a Medve

rájött, hogy nincs mit ennie, és azt gondolta:

„Remélem, hogy a szorgos kis Méhecske kisegít,

és megosztja velem a mézét.” De a Méhecskét nem

találta sehol – ő ugyanis egy stressz okozta koszorúér

betegség miatt életét vesztette.

Mark Jenkins művészete az egyik legérdekesebb a street artban. Az amerikai művész pár éve saját készítésű bábukkal hívta fel magára a figyelmet, amelyeket felöltöztetett, és különböző helyzetekben, pózokban installálta az utcára. A bábuk elkészítéséhez gyakran magáról vett mintát. Honlapján külön oktatóvideó található, amely beavat ezeknek az elkészítésébe.

Jenkins galériákban is sokszor állít ki, de ezek a munkák, ahogy ő mondja, inkább dokumentáló jellegűek. Ez a megállapítás őszinte kritika valójában a street art egyes művészeivel szemben, akik a kiállító terembe való vonulással azt az illúziót igyekeznek táplálni, és azzal hitegetik magukat, hogy „autonóm” műalkotásokat hoznak négy fal között is, holott igazság szerint ezek a művek mementói és közvetítői, másodlagos és hangsúlytalan maradékai a valódi street art műveknek. A Los Angeles-i MOCA például nem gondolhatja komolyan, hogy a nyári retrospektív kiállítása a street artról (ahol ROA, Banksy, Ben Eine és a többiek festettek a múzeumon belül) valódi street art műveket tárt a látogatók elé.

Szóval, Jenkins kitüntetetten az utcára figyel. Állítása szerint nincs konkrét üzenete a műveknek – ez egyébként szimpatikus vonása esztétikájának, és meg is látszik a műveken. Természetesen azért nem a véletlen ültette fel a szőke lányt a ház tetejére, vagy fektette bele csuklyás férfit a pocsolyába; Jenkins ezekkel a „szobrokkal” színházzá alakítja a várost, átformálja egy másik dimenzióba, szívverésének megváltoztatja az ütemét. Ilyen értelemben ez igazi street art – az utcára és a városra van utalva működésében, és a várossal, az emberekkel való kölcsönhatásban bontakoztatja ki lehetséges jelentéseit.

A 41 éves Jenkins jelenleg Washingtonban él. Dolgozott a Greenpeace-szel és a Graffiti Research Lab-bel (ld. Graffiti, ahogy még nem láttad – technológia és tag c. bejegyzést), legutóbb pedig a Les Grandes Traversees fesztivál kurátora volt Bordauxban. Idén Rio de Janeiroban, Berlinben New Yorkban és Svédországban volt látható önálló kiállítása.