Valami ilyesmiért kezdtem el foglalkozni a street art-tal. Mert jók a muralok, jók a 3D-s graffitik, okosak a konceptuálisabb alkotások, humorosak a reklám prankek, élvezzük az indoor alkotásokat a nagy nevektől. Izgalmas a ’80-as évek New York-ja, a ’90-es évek franciái, a 21. századi áttörés, a globalizált urban art, a stencilek, az installációk, a kannával, a poroltóval készült festmények, a felállványozott, több napig készülő alkotások. De akkor jön az ilyen, és elgondolkozom azon, csináltak-e már ennél érzékenyebb és szebb utcai művészetet...ha valódi...
Láttam már olyat, hogy STOP! És alatta: Hammer time! De ez más, ez nem szellemes, ez nem poénos, persze nem is szomorú, nem ezt mondom. Ez valami olyan, ami kinyilatkoztat valamit, és már bele sem megyek az el-nem-rejtettségbe, az aletheia-ba mert lehet, páran megharagszanak, amiért túlkomplikálom. De akit érdekel, üsse fel a wiki-szócikket.
Szóval a dolognak ereje van, először is, hogy leölje a giccset, aztán, hogy teremtsen valami olyat, amiről alig-alig lehet normálisan beszélni már. Olyan helyzetet, belső, egyfelől alig hallható, másfelől tüntetően jelenlevő párbeszédet teremt, olyan sokirányú, összetükrözött dialógust, amitől össze lehet zavarodni. Leginkább levenném azt a táblát, olyan sok. De lehet, csak én vagyok ezzel így.
