Nem kellett sokáig győzködnöm magam, hogy ez a kép, amit a tumblr-ön halásztam, szintén megér egy bejegyzést itt a blogon. Pár napja azon gondolkoztam, hogy mégis hogyan lehetne megmondani, hogy valami jó street art alkotás-e, és valami olyasmi válasz jutott az eszembe, hogy sok esetben az a döntő momentum, hogy oda akarok-e menni. Hogy meg akarom-e nézni a helyszínen. Felülni a repülőre, buszra, villamosra, vonatra, és lefotózni saját magam. Találkozni vele, mert szükség van a jelenlétére.

Érdekes módon ez egy ilyen darab, és bár valószínűleg egy tökéletesen eldugott helyen készült, tökéletesen elhanyagolható graffitik és tagek szomszédságában, és látszólag csak egy odamondás, nem is alkotásnak szánták, mégis atmoszférája van. Nem csak arról az abszurditásról van szó, ami csúfot űz az anarchista graffitiből, nem csak erről az iróniáról. Az egésznek olyan varázsa, ami egyedülállóvá teszi, mert teljesen kiszögel a környezetéből, miközben természetesen csak arra épül; az anarchiás graffitit kommentálja. Ez a ráépülés-különállás ellentét olyan erővel hat, ami miatt jelenlétté alakul az egész; olyan jelenlétté, amelyet szeretnék személyesen is érzékelni. Tudom, hogy ez egy nagyon jó street art mű.