Street Art Magyarul

Az utóbbi napok fejleményei kényszerítenek arra, hogy említést tegyek arról a jelenségről, hogy a utcaművészek állatokat ábrázoló muralokat, posztereket, installációkat készítenek. Sajnos nincsenek pontos információim arra vonatkozóan, hogy mikor, ki vetette fel először annak a gondolatát, hogy a városi dzsungelt jó ötlet állatokkal benépesíteni. És azt sem tudom most hirtelen, még hányan vállalnak ilyen jellegű projektet. Úgyhogy fogadjuk el, hogy a következő három művész szuperrövid bemutatása nem meríti ki a témát:)

Először is az allcitystreetart.com pár nappal ezelőtti híre volt, hogy egy berlini/párizsi kollektíva Bécsben ténykedett. A csoport a Neozoon nevet viseli, és a honlapjukon látható videók deklarálják véleményüket az állatok helyzetéről. Szőrmekabátokból készítenek állatokra (majmok, például) hajazó alakokat, és ezeket installálják különböző helyzetekben a kiállításokon. Az utcán szintén alkalmazzák a szőrmés technikát – egészen pontosan a falra applikálják az anyagot, de, ha jól láttam, ragasztanak illetve festenek is különböző állat (tehén, majom, kenguru, medve, leölt elefánt) alakokat. Honlapjuk elérhető a http://www.neozoon.org/ címen. (Alul a jobb oldali kép a friss, bécsi alkotás)

A woostercollective.com május 11-én hozott le egy videót egy Erik Berglin nevű 30 éves svéd srácról. Berglin önéletrajza szerint fotográfusként végzett – olvashatjuk honlaján (http://www.erikberglin.com). Rengeteg publikációja, kiállítása, filmje van, de az egyik legérdekesebb projektje a „Birds” nevű, aminek külön rovata van az oldalon. A woostercollective belinkelt egy videót Berglin ragasztgatásairól, amint színes, legtöbbször életnagyságú madár-képeket nyom fel a város falaira. 2006 óta már több mint 3000 képpel sikerült kidekorálnia az utcákat.

A harmadik művész a street art-nak mára egyik legnagyobb figurája. Egy szőke, fiatal belga srácról van szó, akiről mostanában egyre többet hallani: ő ROA. Nem csoda, hogy lassan nem telik el úgy hónap, hogy valamelyik street art-tal foglalkozó portál ne számolna be munkásságáról, hiszen rendkívül aktív. Nyáron még New Yorkban, Spanyolországban készült képeket láttam tőle, aztán az .artofthestate.co.uk on londoni ténykedéséről közöltek képeket, az LA-i Art in the Streets-en is részt vesz, most pedig San Francisco-ban van kiállítása. És ha már egyszer San Francisco, kihagyhatatlan egy kis falfestés. Erről a képről (alsó) érkezett hír a napokban.

Három friss hír tehát a street art világból, amelyek közös összefüggésbe helyezhetők témájuknál fogva. Azonban a motivációk enyhén különbözhetnek. A Neozoon kollektíva elég erősen provokál minket, és vet fel komoly etikai kérdéseket az állatokkal kapcsolatban. Erik Berglin akciója inkább a város színesítésére törekszik, apró „ékszerek” készítésére, amelyek természetesen asszociálnak további kérdéseket a várossal mint túlságosan is szürke, unalmas hellyel kapcsoltban. Roa munkái valószínűleg a street art jelenjének legfontosabb művei közé sorolhatók. A fekete-fehér (néha van bennük színes is, ha a testek „átvilágítása” révén látszanak a belsőségek) állatok gyakran ábrázoltatnak lecsukott szemmel, kimúló félben, és pusztulásukról csupán egy-egy részlet számol be, amelyek nagyon ügyesen vannak elhelyezve. Az egymásra halmozott állatok merő testté vált, gyakran visszataszító és undort keltő hullákat mutatnak. Nem adok meg linket több képéről, mert elég beütni a google-be, és mivel (ahogy említettem) sok honlap foglalkozik vele, rengeteg a kép. Hogy hogyan dolgozik, pedig itt megtekinhető. Nézzétek meg őket!

Heszky András

Mint arról talán már hallottatok, a Los Angeles-i Museum of Contemporary Art április 17. és aug. 8 között nagyszabású kiállítást rendez a street art elmúlt pár évtizedéről. A művészek listája itt olvashtó. A sajtó két nappal korábban megtekinthette a kiállítást. A Los Angeles Times kiállításkritikája ápr. 15-én  jött ki. Ezt olvashatjátok magyarul.

” Általában nem jó ötlet cenzúrázni azt a muralt, amelynek a megfestésére az ember maga adta a megbízást, különösen akkor nem, ha az a mural pont része egy street art kiállításnak.

Még decemberben történt, hogy Jeffrey Deitch, a Kortárs Művészet Múzeumának igazgatója és kurátora lefestette az olasz művésznek, Blu-nak a muralját. Az eset jól példázta, hogy a provokatív és makacs graffiti minden olyan igyekezet ellenére, hogy street art fedőnév alatt lakájossá és domessztikálttá tegyék, talán mégsem illik múzeumba. A Geffen Contemporary kiállítása felveti a kérdést, hogy a hajdanán törvényen kívüli kultúra beleírható-e a művészettörténet nagy könyvébe.

Az első, bizonytalankodó lépések után a kiállítás válasza egy egyértelmű „Igen”. A látogatók egy óriási, szinte fenséges látvánnyal találkozhatnak, mindennel, ami szem-szájnak ingere: színek forgatagában úszó muralokkal, installációkkal, provokatív és nyílt fotókkal a falakon, gördeszkás rámpákkal, egy nagy „WOW”-al a garázsbejáratra festve. Mindezek ellenére a kiállításnak érdekesebb része az, amely egy kívülálló, történeti szempontból figyeli a mozgalom alakulását és periódusait – egymást követő kiállítótermekben video- és fotódokumentációval ellátva.

A földszint rikító színei, fényei és hangjai mellett azonban érdemes felnézni az első emeletre is, ahol a tömör, de annál velősebb idővonallal találkozhatunk. A mozgalom legelején vesszük fel a fonalat, a ’60-as évek New York-i és philadelphiai tag-eléstől a ’70-es évek Los Angeles-i cholo graffitijén át a ’80-as évek New Yorkjának graffiti-szcénájáig.

Az idővonal a graffitinak a punkkal és a gördeszkás kultúrával való kapcsolatára is fényt derít, valamint az úgynevezett „Vad Stílusnak” a megjelenésére, amelyben a ’70-es, ’80-as évek New York-i graffitisei alkottak a metrókocsik lefestésekor. Az idővonal 1989-nél hirtelen megszakad, mikor New York közlekedési társasága (New York Metropolitan Transit Authority) elkezdte felszámolni a graffitit. A történetnek ugyanakkor nincs vége: a kiállítás egy másik részében folytatódik az idővonal, onnantól, hogy a mozgalom elkezdett nagy népszerűségnek örvendeni; a Juxtapoz magazin megalapításától Shepard Fairey Obama-poszterén át 2010 Oscar-díj jelöltjéig, az Exit through the Gift Shop-ig.

Noha nagy hatással van a művészetre és a divatra, a street artról illegalitása miatt nem nagyon emlékezett meg a művészettörténet-írás. A megnyitót megelőző sajtótájékoztatón Deitch és segítő kurátorai (Roger Gastman és Aaron Rose) valamint a Fab 5 Freddy művész a street art hatását a kubizmus, a konstruktivizmus, a dada, a szürrealizmus és a pop-art irányzatok hatásaihoz hasonlították. Noha ez túlzásnak tűnik, a kiállítás körüli felhajtás és reklámozás a graffiti ön-reprezentációjának ethoszával teljességgel összhangban van. A tagelésből kiindulva, mikor minden elérhető felületre felfújjuk a nevünket, a graffiti az egyén érvényesülésének egyik módjává vált. Első graffiti talán a II. világháború egyik kikötő-felügyelőjének, James J. Kilroynak az alkotása, aki mindenre ráírta: „Kilroy itt járt” („Kilroy was here”, és mellé egy hosszú orrú figurát rajzolt.

Ez az ikonikus karakter köszön vissza Lance Mountain és Geoff McFetridge gördeszkás pályáján, amelyen az akadályokra és rámpákra Kilroyszerű arcok vannak festve. A Nike, amely a kiállítás egyik szponzora hetente kétszer küld gördeszkásokat, hogy a teremet megtölthessék a csúszkáló és csattanó hangok. Ez nem az első alkalom, hogy egy múzeumban deszkások jutnak fontos szerephez – a kiállítás kurátora, Aaron Rose épített egy pályát a 2004-es „Szép vesztesek” elnevezésű kiállításon a San Francisco-i Yerba Buena Center for Arts-ban – jelen esetben ugyanakkor a deszkások jelenléte a street art önreprezentációs jellegének fontosságát jelenti.

Mivel a street art művek az éjszaka leple alatt készülnek gyakran szinte elérhetetlen helyeken, maga az akció is már bravúrosnak számíthat. Nem meglepő, hogy egy művészek alkotásai a kiállítás minden pontján felütik a fejüket. Ahogy Deitch is rámutatott, a graffiti tiszavirág életű. Mint a performansz művészet gyakran ez is csak dokumentált formában jut el az emberekhez. Az Art in the Streets kiállítás falain találkozhatunk Gusmano Cesaretti fotóival a ’70-es évek L.A.-i cholo graffitijeiről, Martha Cooper portréival a ’80-as évek New York-i szcénájáról, egészen Ed Templeton, Teen Witch (Andrea Sonnenberg), Dash Snoe, Terry Richardson és Larry Clark fotóiig.

Ha a pop-art művészek a virítóan új fogyasztói kultúrára reagáltak, amely a II. világháború után köszöntött be, akkor a graffiti művészek ennek bukására válaszolnak; a kiábrándultságra és be nem teljesülő ígéretekre. Ezt a tapasztalatot tükrözi rengeteg nagy installáció. A Todd James, Barry McGee és Stephen Powers által készített „Street Market” című installáció úgy néz ki mint egy város: utcákon járhatunk, omladozó, büdös épületeket láthatunk, amelyek ócska éjszakai fényekben úsznak. Az épültekben kisméretű művészstúdiókat láthatunk és silány belső tereket, amelyeket csak az ablakokon keresztül figyelhetünk meg. Az előbbiek a kreativitás kis zárványai a fogyasztói társadalom romjai között.

Ennél is látványosabb volt talán Neckface sötét, piszkos utcája törött üvegekkel és szeméttel, amely mintha a zaklatottság érzését akarná előhívni. Ezeket az installációkat természetesen nem az utcára szánták. Inkább azzal az igénnyel születtek, hogy újraalkossák az utcát magát karneválszerűségével és felkavaró erejével. Ilyen értelemben ezek nem hasonlíthatók a hagyományos installációkhoz – például Mike Kelley művehez –, de Disneyland mesterséges berendezéséhez sem.

A street art ilyen jellegű kiterjesztésre az illuzórikus installációkig felveti a kérdést: mi történik az utcaművészettel, ha kivonul az utcákból? Minden bizonnyal veszít meghökkenteni képes erejéből – a street art szépségéhez hozzátartozik az is, hogy váratlan. A fenti példák talán úgy akarták ezt megőrizni, hogy az utcát a múzeumba költöztették. Ez mégis valahogyan mesterségesen és furcsán veszi ki magát.

A street art múzeumba emelését (amely fő törekvése a kiállításnak) tűzi ki célul a mindenhol jelenlevő Banksy is. Banksy helyi gimnazistákat kért meg arra, hogy egy táblát teletageljenek különböző színekkel. Ezután egy gótikus stílusú boltívet rajzolt rá, ami úgy néz ki, mint a templomi rózsaablakok. Az aljára még odarajzolt egy imádkozó fiút, amint egy vödör festék mellett térdel összetett kézzel. A mű azt a gondolatot sugallhatja, hogy a graffiti múzeumban való őrzésével behódolunk a műnek. Még ha nem is ez jut eszünkbe erről, ott van Banksy másik alkotása, egy életnagyságú úthenger. Ez a bárdolatlan tárgy az áruvá válás kérlelhetetlen folyamatára emlékeztethet. Banksy, a mindig ellentmondó ezúttal is lenyűgöző módon mar bele abba kézbe, amely őt is eteti.

Végül a kiállítás nem csak arra törekedett, hogy bemutassa a street art-ot, hanem, hogy visszaállítsa azt, amely egyszer elveszett. Henry Chalant a New York-i metrószerelvényekre fújt graffitikről készült képek százaiból csinált installációt, amelyen könnyen meg tud hatódni az ember – nem csak azért, mert nosztalgiázva tekint a múltra, hanem mert emléket állít azoknak a műveknek, amelyeket már réges-rég letöröltek és eltűntettek.

A Los Angeles-i művész Saber erre a jelenségre reagál egy hatalmas fehér-szürke murallal (olyan akárt egy grisaille), amelynek a felületére trompe l’oeil módon egy szakadás van festve, amely felvillant az alsó réteg graffitijiből valamicskét. A mű nem csak elfogadja, hogy a graffiti átmeneti lehet csupán – a művek egymásra vannak fújva rétegenként –, de elismerés is egyben a korábbi művek alkotói felé. Bár a street art egy adott pillanat produktuma, ahogy a kiállítás energikussága és sokszínűsége bizonyította, mégis képes újraalkotni magát.

“

forrás: http://latimesblogs.latimes.com/culturemonster/2011/04/art-review-art-in-the-streets-at-the-geffen-contemporary-at-moca.html

fordította: Heszky András

Ez lesz az utolsó bejegyzést a blogon, amit most kevéssel a blog egyéves születésnapja előtt, mai dátummal befejezek.

Sok minden történt ez alatt az egy év alatt, ami után megérett bennem a befejezés gondolata. Sok minden történt a blogban, bloggal, leginkább érdektelenek, vagy nem annyira izgalmasnak tűnő változások. Lényegében ilyennek szántam, azt szerettem volna, ha olyan posztok születnek rajta, mint amilyen születtek. Ugyanakkor sokkal érdekesebb szerintem ez a szakasz az egész street art történetében, és ennek már sokkal nagyobb szerepe van abban, hogy nincsenek perspektívák ebben a blogban, mint bárminek.

Nem akarok beleesni abba a hibába, hogy bármiről nagyszabású kijelentéseket tegyek, de pár dolog megfogalmazódott bennem a street arttal kapcsolatban. Ha nagyvonalakban fel kéne festeni azt az ívet, ami a dolog születésétől a mai állapotokig ér, akkor persze valahol a 70-es évek végénél, 80-as évek elejétől kellene kezdeni, a New York-i graffiti szcénával (lásd: Style Wars, Wild Style filmek) Los Angeles-i muralizmus, de fontos az olyan New York-i figurák életműve, mint Fab 5 Freddy, Keith Haring, Jean Michel Basquiat, akik valamennyire összekötötték a graffiti-kultúrát a Downtown elitebb, avantgárdabb, a magas kultúra áramkörébe jobban bekötött szcénájával, public-köztéri művészet, utcai akciók, aztán 90-es évek punkrock, DIY kultúrája, később az európai kontribúció, a franciák, angolok, Banksy és így tovább - tényleg minden egyéb művészettörténeti-esztétika-történeti-filozófiai- társadalmi előzmények, testvérmozgalmak, rokonítható jelenségek említése nélkül, lebutítobb kronológiában.

Aztán a 2000-es években történt valami, nem titok, hogy a Banksy-jelenség nélkül talán sohasem épült volna ki az a rétegkulturális szféra a maga intézményeivel, sajátos marketingprofiljával, kurátoraival, művészeivel, hírportáljaival, projektjeivel, szerveződéseivel, mint ami most pulzál az egész világon ebben a körben. Egyrészről a nyílvánosság, az internet, a webkettő kellett ehhez, és akkor beindultak az olyan oldalak, mint a WoosterCollective, 9/11 után nem sokkal. Az egészben megvolt az újdonság valamilyen romantikája, könyvek kezdtek el megjelenni ezerszám, kiadványok, fesztiválok szerveződtek, betört a műkereskedelem piacára a street art. 2008-ban kijött a Beautiful Loosers című film, 2010-ben az Exit Through the Gift Shop, Shepard Fairey képe virított a TIME magazin címlapján, őt is egyre több műsorba meghívták, Banksyt Oscarra jelölték, a street art mozgalom, ha mozgalom, vagy micsoda, bekerült a mainstreambe, Banksyt említették a többmilliós nézettségű amerikai esti showkban, előfordult, hogy a Simpsonsban vagy a Family Guyben utaltak egy-egy híres művészre; egyre inkább közös tudás részét képezte az egész, Steve Lazarides, Banksy korábbi menedzsere megnyitotta a Bevery Hillsben a galériáját, Brad Pitt, Jude Law és még ki tudja hány amerikai híresség falán lóg egy-egy Banksy kép.

***

Az internetes portálok egymással versenyeznek, hogy lehetőség szerint minél több projektről készült videót, festést dokumentáló fotót prezentáljanak az erre kiváncsiaknak, tényleg követhetetlenül sok mű születik szerte a világon felkérésre, illegálisan, galériákba, tele van az internet artist statementekkel, az amazon albumokkal, a a TV csatornák rövid dokumentumfilmekkel. A street art marketingfogás lett (ld. Jay-Z könyvének a promócióját), a street art menő lett, a street art életérzés lett, a street art dekor lett, a street art cool lett, de kommersz is, a street art olvasztott tégely lett, ami a berlini falra fújt firka és az óriási épület oldalára készült murált egymás mellé rakta, félretéve több évtizedet és egy óceánt (gyönyörű példa az összesítésre az olyan komplexumok átstreetartolása mint a már blogosított Wynwood Walls Projekt Miamiban) a street art valamilyen Zeitgeist kiéneklése lett.

Nem tudom, hogy ez az elaprózódás, ez a disszeminálló, szétszóró, követhetetlen özön termékenyítette meg bennem a szakítás gondolatát, de mindenesetre jóféle spleen érzés öntött el. A művészeknek is fel kellett készülnie erre a tempóra, és nem egyszer éreztem, hogy a minőség rovására ment ez az állandó izgés-mozgás. Halkan megjegyezném, hogy egyetlen olyan embert ismerek, aki mind a mai napig semmilyen rendezvényre nem megy el, félévente frissíti a honlapját, magának rendezi a kiállításokat, és nem alkot minden felületre, ami szembe jön vele, emellett általában (többé kevésbé) hoz egy színvonalat: Banksy. Bárki, aki valamilyen jót csinál, általában nem azokon a gyűjtőportálokon találkozom vele, hanem a tumblr-ön, vagy egy-egy kortárs művész honlapján, amikor feltünteti public munkásságáról készült fotóit.

A blogon jó ideje nem írtam semmilyen olyan dologról, amivel a streetartnewsban, a juxtapozeban, a nuarton, az invisiblemadevisible-ön, a hookedblogon, a woostercollective-on, a dailydujourban, curatedmagbanmeg még több tucat street artos oldalon lehetett olvasni, inkább a kevésbé ismert művészeket vagy kevésbé bemutatott munkákat próbáltam lehozni. Nem arról van szó, hogy telítődött volna a "piac" (egyébként telítődött), mert sohasem azért írtam blogot, hogy nyissak egy tökéletesen fölösleges csatornát arra, hogy ide ömlesszem, amit már mindenhol el lehet olvasni. Inkább azért jutottam oda, hogy ez az utolsó poszt, mert nem tudok miről írni, és már nem is írnék úgy, ahogy az elején az még ment. Ha kegyetlenül őszinte akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy semelyik látott dolog nem éri meg nekem már, hogy abba fektessem az energiámat, hogy nekiálljak bejegyzést szerkeszteni róla, különben meg nem érdemes tovább folytatni, ezt az érzésemet most oldalakon át tudnám ragozni.

Meg szeretném köszönni mindenkinek, aki olvasta a bejegyzéseket, hogy tetszést nyílvánítttak a Facebookon, tehát elsősorban az olvasóknak, és akik mondták, hogy ez jó. Örülök, hogy az Index hogy többször is nyílvánosságot szerzett egy-egy bejegyzésnek azzal, hogy kirakták a posztot a portálra, nem egóból, hanem mert értelmesnek véltem a tartalmat, és örültem hogy pár őrület mellett ez is kikerült, ugyanígy a blog.hu-nak, a kommentelőknek.

Ez alatt az egy év alatt közel 100 művészről tettem említés kiállítások, könyvek, projektek, videók kapcsán, de jellemző, hogy 1-1 művészre koncentráltam, vagy valmilyen tematikára. Sok kedvenc bejegyzéseim közül jópár olyan volt, ami ismeretlen művészekről szólt (úgy értem nem ismertről, vagy legalábbis a street artot kedvelők nem biztos, hogy ismerték őket: pl. Christian Boltanski, Agnes Denes, Jeppe Hein, Felice Varini, David Shrigley, Pierre Huyghe). Szerettem írni olyan művészekről, akik részben kapcsolhatók csak a street arthoz, mégis úgy éreztem, itt a helyük (néhány fotóművész, vagy Garret Miller, Liu Bolin). Külön szerettem, hogy a Disposable Memory Projectről, a gambiai street artról vagy az Improv Everywhere dolgairól is a blog keretében írhattam, és külön fontosnak éreztem Banksy három versét. Kifejezetten jó volt két rendkívüli installációról írni, a reverse graffitiről, vagy a 2011 TOP 10-ről. Nagyon szívesen mondanék kedvenc bejegyzést ebből az egy évből, de minden poszthoz, többé-kevésbé köt valami, így nehéz igazságot tenni. Ha már ki lehetne emelni egy szűk csoportot, az inkább a számomra kevésbé tetszetős posztok lennének. A blog 90%-a olyan dolgokból áll, amilyenekből szerettem volna, hogy álljon, és amelyekkel elégedett is vagyok.

Nyílván nincs olyan dolog, amit hiányolnék a blogból, különben írnám tovább. Biztos születnek majd jó alkotások, de azokról már nem lehet itt olvasni. Az oldal még elérhető lesz, hisz az volt a lényeg, hogy ezek a dolgok magyarul is elérhetők legyenek. Olvassa, aki akarja. Emailen továbbra is elérhető vagyok, a street arthoz még egy elég nagy projekt fog kötni, illetve ebben reménykedem, amit meg kell csinálni, ez nagyon izgat, viszont időigényes is lesz, ha összejön. Sok más dolog mellett, mint pl. munka, egyetem, más érdeklődés, a blog tehát nem fér bele, és biztosan lezárul.

Még egyszer köszönöm, hogy erre jártatok.