Mark Jenkins művészete az egyik legérdekesebb a street artban. Az amerikai művész pár éve saját készítésű bábukkal hívta fel magára a figyelmet, amelyeket felöltöztetett, és különböző helyzetekben, pózokban installálta az utcára. A bábuk elkészítéséhez gyakran magáról vett mintát. Honlapján külön oktatóvideó található, amely beavat ezeknek az elkészítésébe.
Jenkins galériákban is sokszor állít ki, de ezek a munkák, ahogy ő mondja, inkább dokumentáló jellegűek. Ez a megállapítás őszinte kritika valójában a street art egyes művészeivel szemben, akik a kiállító terembe való vonulással azt az illúziót igyekeznek táplálni, és azzal hitegetik magukat, hogy „autonóm” műalkotásokat hoznak négy fal között is, holott igazság szerint ezek a művek mementói és közvetítői, másodlagos és hangsúlytalan maradékai a valódi street art műveknek. A Los Angeles-i MOCA például nem gondolhatja komolyan, hogy a nyári retrospektív kiállítása a street artról (ahol ROA, Banksy, Ben Eine és a többiek festettek a múzeumon belül) valódi street art műveket tárt a látogatók elé.
Szóval, Jenkins kitüntetetten az utcára figyel. Állítása szerint nincs konkrét üzenete a műveknek – ez egyébként szimpatikus vonása esztétikájának, és meg is látszik a műveken. Természetesen azért nem a véletlen ültette fel a szőke lányt a ház tetejére, vagy fektette bele csuklyás férfit a pocsolyába; Jenkins ezekkel a „szobrokkal” színházzá alakítja a várost, átformálja egy másik dimenzióba, szívverésének megváltoztatja az ütemét. Ilyen értelemben ez igazi street art – az utcára és a városra van utalva működésében, és a várossal, az emberekkel való kölcsönhatásban bontakoztatja ki lehetséges jelentéseit.
A 41 éves Jenkins jelenleg Washingtonban él. Dolgozott a Greenpeace-szel és a Graffiti Research Lab-bel (ld. Graffiti, ahogy még nem láttad – technológia és tag c. bejegyzést), legutóbb pedig a Les Grandes Traversees fesztivál kurátora volt Bordauxban. Idén Rio de Janeiroban, Berlinben New Yorkban és Svédországban volt látható önálló kiállítása.
